harmadik

Harmadik

Szeptember 3

Szerda

Ma reggel elég energikusan keltem fel, és szerintem életemben először boldogan.

Tudtam, hogy Petivel megyünk egy buszon, ami 7:20-kor ér ide, viszont amikor ezeket átgondoltam, ránéztem az órára, és láttam,hogy 7 óra 25 percet mutat. Hirtelen felsikítottam, és elkezdtem sírni. Nem lehet!!!! Nem lehet!! - gondoltam.  Miután sírva felkaptam valamit magamra, kirohantam a buszmegállóba.

Mikor kiértem, valaki megölelt.

Először nem fogtam fel, hogy mi történik, felnéztem, és láttam, hogy Peti áll előttem. Kétszer olyan gyorsan dobogott a szívem, mint ahogy általában szokott. Mi ez az érzés? Remélem, egyszer rájövök. Visszaöleltem, bár engem még sose ölelt meg senki, a szüleimen kívül, természetesnek tűnt, hogy ezt kell tennem. Hatszori bocsánatkérés után, láttam, hogy már unja a hisztimet, ezért elindultunk. Gyalog mentünk, és közbe írásos-beszédes kommunikációt folytattunk. Elmesélt magáról mindent, amit most lejegyzetelnék ide, csak hogy ti is képbe legyetek.

Szóval.. Új bekezdés.. új fejezet.. Nem tudom, hogy írjam.

Mindegy, információk Petiről:

Hobbija a kosárlabda, bár nem tudom, mennyire tekinthető hobbinak az, hogy körülbelül minden héten meccse van, és hetente 4 edzése. De  a lényeg, hogy ő hobbiként tekint rá. Láttam, hogy valamit nagyban ír. Megmutatta a lapot, majd kiugrott a szívem a helyéről.. Ez állt rajta:

Szofi, szombaton van meccsem, itt Budapesten, lenne kedved eljönni? :)

ÚRISTEN... nem tudtam hirtelen mit mondani.. Annyira boldog voltam, aztán szinte ordítva rávágtam, hogy persze. Nagyon várom a szombatot:)

Eldöntöttem, hogy majd csak a következő "fejezetben" fogom részletesen jellemezni őt. Beértünk a suliba.. De ami utána történt.. Az első dolog, amit meghallottam az a tüzet jelző csengő volt. Nagyon megijedt mindenki, a tanárok próbáltak minket összeszedni, de mindenki összevissza rohangált. Eközben én pont a mellékhelyiségben voltam, ezeket is csak utólag mesélte Peti. Hirtelen észrevettem, hogy a mellettem lévő kabin füstöl. Gyorsan ki akartam rohanni,a folyosóra,de mire kijöttem a saját „kabinomból” nem láttam a füsttől. Nagyon köhögtem, alig kaptam levegőt, de amennyi hang kifért a torkomon, megpróbáltam segítséget kérni. Valaki felkapott, és kivitt. Mikor már az utcán voltunk, akkor láttam, hogy Peti az. Nagyon zavarba jöttem.. Hogy lehet valaki ennyire aranyos? Megmentette az életemet!  2 órát álltunk kint az utcán,közben én végig köszönetemet próbáltam kifejezni, aztán vissza tudtunk menni a suliba,a tüzet sikeresen eloltották.

      Ó,ne,az igazgató hívat, mennem kell.